Játék
„Ha pokolra jutok, ott is zongorázni fogok!”
Jerry Lee Lewis
Elzúgnak az autók az ablak alatt, a szél be–becsapja az ablakot. A bal alsó szomszéd bömbölteti a rádióját, a jobb szélsőnél csörög a telefon. Nyikorog a nyitva felejtett szobaajtó is, mindez mégsem jut el hozzád. Ez csak a fizikai váz érzékelése, de te félig még odaát vagy: képtelenség, konstatálod álmodban a nem odaillő jeleket, és visszafordulsz a pálya felé.
A stadionban felzúdul a tömeg, de te nem foglalkozol vele, hisz egy stadionban a tömegnek ez a dolga. Éltessen, énekeljen, az ellenfelet ócsárolja, az anyádat szidja, a mennyekbe repítsen, vagy a pokolba kívánjon attól függően, hogy alakul az eredmény.
Leteszed a labdát, és megigazítod, hogy ne csússzon fűcsomó mögé: nyugalommal tölt el az ezerszer begyakorlott mozdulat. Szemben a kapus le nem venné a szemét rólad, egyre csak a tekinteted keresi. Visszanézel, ahogy a ki nem mondott szabályok diktálják, merthát a maga módján ez is egy háború. Végül biccentesz, és újra lehajolsz, hogy igazgasd még kicsit a labdát, ami egyébként teljesen jól volna úgy, ahogy van, ám tudod, az idő múlása a kapus idegeit is pattanásig feszítheti.
A bíró hátralép – te is. Nyugodt, kényelmes ritmusban, ahogy szoktad. Egy, kettő, három, leheletnyi ívben, hogy a letett labda jobban lábra essen.
A neked szurkolók elnémulva figyelnek – ez ellen táborából eszelős a fütty, és az ordítás.
A bíró rád néz, azután a kapusra. Elhangzik a várt sípszó.
Látod, ahogy a kapus a felszerelését igazgatja. A fickó ledobja a kesztyűjét, megtörli a kezét, majd visszaöltözködik. Okos, gondolod, de te sem ma kezdted: amint a hálóőr jelzi, hogy végzett, intesz a bírónak, és te is odamész megigazgatni a labdát. Csak úgy a miheztartás végett.
Ez a része döntetlen.
Beléd villan, mi legyen. Eszedbe jut Robbi Baggio, meg a hülye reklámja – azt gondolod, na persze. Jobb felső, határozod el, kiegészítve azzal, mindegy, mennyire megy a pipába, a lényeg, hogy a kapufához közel legyen. Laposan, félmagasan, csak erő legyen benne, hisz tudod, hogy egy jól megrúgott büntető védhetetlen – ezt csak a végrehajtó ronthatja el.
Újabb sípszó. Hátralépsz, nagy levegő. Lehajtod a fejed, nekiindulsz…
Kitt–katt.
Először azt hiszed, ez is csak az álom része. Összerándul a tested, ahogy átlüktet rajtad a fájdalom. Ettől felébredsz.
A szobában félhomály. A sötétítőn nem tűz be a nap, mégis fullasztó meleg van. Kinn autók dübörögnek a belváros felé, a szomszéd bácsi még mindig nem vette fel azt a kibaszott telefont.
Lassan mozdulsz, jogos félelemmel, hisz sejted, mi következik, mégsem akarod elhinni. Az első nyilallásra még bízol abban, hogy tévedsz. A másodikra felnyögsz. A harmadikra kinyitod a szemed és azt mondod.
– Bazdmeg!
Felülsz, a kezedbe temeted az arcod – azután felsóhajtasz , és csak kikászkálódsz az ágyból. Boka vagy térd, tűnődsz el fásultan, és óvatosan ránehezedsz a bal lábadra. Semmi. Azután a jobbra… kitt–katt.
Térd. A műthetetlen, kopott térd.
Tehetetlen dühöt érzel. Kedved lenne üvölteni, vagy összetörni valamit – de nem, értelmes ember nem tesz ilyet. Hisz az semmin nem változtat.
Ehelyett elfog a kétségbeesés. Gyűlölöd ezt a hitvány testet, amelybe bebörtönöztek, és arra gondolsz, miért épp veled történik ilyen. Miért nem azokkal, akik naponta robotolnak a szalag mellett, akik minden hétvégén szétdrogozzák az agyukat, akiknek alig jelent valamit a játék.
Végül csak felállsz. Összeszorítod a fogad, nem szisszensz fel, nem bazmeg, nem hagyod annyiban. Eszedbe jut a film, a mindhalálig zene, ahogy a fickó a tükörbe néz, és azt morogja: showtime.
Szekrényajtó csattan, fiók elő, dugóhúzó ki, fiók be. Kétezres Gold Selection a Takleréktől, másra tartogattad, de ez kell most. Egy pohár tökély, mélytüzű rubin, meg évszázados pincezamat… kortyokban adagolt megváltás a javából.
Éhgyomorra kiváló. Bizsereg a nyelved, szétárad a szádban, az orrodba is visszaszáll az illat – nem volt sok érte az a hat forint.
Felszusszansz, és mérlegelsz.
Ránézel a gyógyszeres dobozodra, majd elhúzod a szádat: inkább az ősi recept. Forró fürdő, a könnyed kicsordul tőle, majd hideg zuhany, meleg borogatás, nejlonzacskó dunszt, negyed óra pihenő. Azután elő a titkos kenőcsöt – amennyibe került, Ronaldo sem kaphatott jobbat –, és addig dörzsölöd, míg a csontjaid mélyére hatol az égető érzés. Mire végzel, az egész térded ragacsban úszik.
Visszafekszel, a mennyezeted bámulod. Jólesik a csend. Próbálod lehunyni a szemed, hogy aludj is, de ebben az idegállapotban ez esélytelen, így hamar feladod. Inkább kivárod a tíz percet, felkelsz és rutinos mozdulatokkal befáslizod a térded: nem végzel félmunkát, az ereidet is elszorítod, csakhogy jobban tartson.
Pittyen az óra, bekapcsol a rádió. Most kellene ébredni.
Elbicegsz a konyháig. Vetsz egy vágyakozó pillantást a Tacklerre: nagy a kísértés a folytatáshoz, de jobb lesz, ha csak este találkoztok. Inkább kaja után nézel. A gyomrod egy csomóban, de mert táplálkozni nem árt, nagy nehezen letolsz két banánt, fél liter kólával. Aztán egy zacskó szőlőcukrot, dupla koffeines Bombával – meccs előtt ez a szendvics az igazi.
Közben készülgetsz. Átöltözöl, megmosakszol, csábít a borotva is, de úgy döntesz, kellően zord külsőt kölcsönöz az a kétnapos borosta.
Az ajtónál kulcs csörren, kattan a zár.
– Szia, megjöttem! – hallasz egy vidám hangot.
Nabazmeg – villan beléd, és lepereg előtted a rád váró beszélgetés. Jobb lett volna kihagyni.
– Képzeld, a Metróban leárazás volt, és kaptam egy olyan fürdőruhát, amilyet már tavaly szerettem volna venni… Jézusom, mi történt?
– Csak a szokásos.
– Kiugrott?
– Nem. Csak kattog.
Már érzed a bajt. Elsántikálsz a szobáig – igyekszel természetesen és könnyeden járni, de tudod, hogy az asszonyt ennyivel úgy sem verheted át.
– Jaj életem, az orvos megmondta, hogy így lesz!
– Ühüm – dünnyögöd, és felhúzod a cipődet.
– De ugye nem akarsz így játszani?
Nem válaszolsz, egyszerűbb csendben pakolni. Mez, nadrág, cipő megvan. Fásli, rögzítő, kenőcs eltéve, tapasz, jég, törülköző, zsebkendő…
– Ne csináld! Hagyd ki ezt a meccset!
– Tudod, hogy nem tehetem.
– Miért ne tehetnéd? Meglesznek nélküled is, nem?
– Bajnokok lehetünk. Ott akarok lenni.
– Te nem vagy normális! Szét fog menni a lábad!
– Meglehet – mormolod, és felkapod a táskát. Veszekedni ne akarsz, elég ideges vagy magadtól is: menekülni egyszerűbb. Az ajtó nagyobbat csattan, mint szeretnéd, de legalább tudod, hogy nem fog kinyílni, amíg elbicegsz a liftig.
Tisztában vagy azzal, hogy a párod hülyének néz. Ahogy a barátaid is, a munkatársaid, a saját édesanyád is. Persze azt is tudod, hogy nem veled van a baj – odaát nem értik, hogy ez nem csupán sport, háború. Ahogy régen lándzsával, karddal, puskával vívták, úgy manapság csapatjáték a neve. Az elv mit sem változott, győzni bármi áron, a „részvétel a fontos” baromságot az találta ki, aki már nem bírta a vereség szégyenét. A nemes küzdelem eszméje, a civilizáció máza pedig mindössze annyit jelent, hogy mára életben maradhat a vesztes fél is.
Férfidolog, legyintenének erre a nők egy megvető fintor kíséretében. Őrültek, mondanák azok, akiknek ugyan farkuk nőtt, ám a győzelem és a mozgás szeretete náluk kimerül annyiban, hogy a fotelba zuhanva bámulják a forma–1–et. Persze, ők azok, akik nem számítanak férfinak, és te vagy az, aki az igen.
A lámpafényben úszó terem ismerős látvánnyal fogad: pirosak a kékek, kékek a pirosak, együtt a két fekete ellen. A harcostársak a korlátot támasztják, és csendben nézik a meccset: a lábuk meg–megremeg, arcukon elszántság látszik, a tekintetük messze jár.
– Szevasztok.
Kézfogások, személyre szabott köszönés, csak az avatottak tudják, mivel több ez udvariasságnál. Az öltözőben vár a késlekedők tábora: persze megvan az oka ennek is. Szótlanul készülődsz, ahogy ők.
– Három fáslival játszol? – kérdi döbbenten Feri, a csapatkapitány.
– Ez csak a jobb lábam.
Mosoly.
– És hogy van?
– Bírni fogja.
Könnyű a hazugság – persze, odaát is értik.
– És a tied? – kérdezel vissza.
Feri egykedvűen vállat von.
– Bírnia kell…
– Akkor nyerünk.
– Mindenképp.
Idétlen, ostoba vigyor villan mindkettőtök arcán: ha orvos látná, azt mondaná, zubbonyt az elvetemülteknek.
A pályán semmi sem számít. A pályán minden más: ott csak te vagy, a labda, az ellenfél, meg a bajtársaid. Meg néha a bíró, ha ő is beszáll játszani – bár ezt rajta kívül kevesen élvezik.
Ennek a háborúnk az a paradoxona, hogy csapatban játszol, mégis csak te vagy a lényeg. Hogy ott legyél. Hogy csináld. Hogy legyen mire emlékezned.
A bajnoki címről senki nem beszél előre – ez afféle beavatott babona. Egyszerűbb úgy hozzáállni, hogy ez is csak egy rangadó, amit nyerni kell, úgy nem olyan nyomasztó a tét.
A meccs ennek ellenére úgy alakul, ahogy a vesztesek nagykönyvében meg van írva. Nálatok zsibbasztó mezőnyfölény, kimaradt ziccerek – két tökéletes kontra, két gól a túloldalon. Mindenki teszi a dolgát, tisztességgel, de ma valahogy semmi nem jön össze, nincs összhang, se egyéni villanás… egy rossz passz, pillanatnyi tétovázás, félresikerült csel, és máris csak döcög a szekér.
Persze győzni sokféleképpen lehet, és a kiszenvedett, izzadtságszagú siker a végén éppúgy diadalnak számít, mint a sima hat nulla. Ezt a csapatban mindenki tudja, és nem is ez lenne az első eset – a profik attól profik, hogy ha nem megy a játék, akkor is felülkerekednek, ellenfélen és gyenge formán egyaránt. A nagy kérdés az, sikerül–e most is.
A második félidőre úgy tűnik, igen. Az ellenfél nem bírja erővel, és hibára kényszerül: nálatok ezúttal mindenki hozza magát, így két perc alatt megfordul minden. Azután az ellen úgy dönt, átmegy birkózásba, és sorra rúgja le a kulcsjátékosaitokat, és ahogy a cserék is fogynak a padon, rád is átragad az idegesség.
Hat perc van hátra, amikor eljön a nagy pillanat: újabb sérülés a pályán, már csak te maradtál a padon. A tekinteted a sérült bajtársét keresi: nem, sajnos nem bírja tovább. Bár nehéz lenne eldönteni, melyőtöknek rosszabb a lába, nincs más lehetőség, be kell állnod.
Nem történik semmi látványos. Nem rúgsz óriási gólt az utolsó másodpercben, nem csinálsz olyan cselt, amitől sírva fakad az ellenfél, vagy extázisba jönne a saját táborod. Csak teszed a dolgod, ahogy az erődből futja, és magadban imádkozol, hogy az ellenfél meg ne sejtse, milyen érzéssel jár minden mozdulat.
Aztán a vége előtt egy kontránál az ellen balszélsője kap egy zseniális labdát a félpályán: a védője lemaradt, neked kell keresztezned. Nincs idő mérlegelni, be kell dobnod magad.
Kinn néhány tekintet összevillan: ha ezt továbbviszi a srác, egyedül törhet kapura. Jó eséllyel berúgja, döntetlen és kezdődhet elölről minden. De te elérted, és szerelted.
Kitt–katt.
A labda kigurul, te ott maradsz a földön. A srác dühös – a társai kiabálnak vele, hogy miért nem passzolt.
Mosolyogni nincs erőd, de elégedett grimaszt vágsz. A fájdalom csak lassan ér el a tudatodig, mégsem törődsz vele. Nagy nehezen feltápászkodsz, és intesz a kispadnak, hogy segítsenek, mert lépni egyedül már nem megy.
Senki nem tud felmenni helyetted, így a vége emberhátrányban telik el. Másfél perc – kilencven örökkévaló pillanat. A többiekkel együtt kiabálsz végig, ahogy a torkodon kifér. „Balra Józsi!”, „ne hagyd ott az embert!”, „zárjatok vissza!”, „támadd meg!”, „ez az, bravó kicsi!”, „igen, kellett Fecó!”, „hé spori, ezt miért nem fújod le?!?”…
Megváltás a hármas sípszó, a győzelem fanfárja.
– Nagy játékos voltál, apu?
– Hát, igazság szerint nem voltam az, fiam.
– Hány gólt rúgtál?
– Összesen? Talán tízet, tizenötöt, már nem emlékszem.
Tudod jól, hogy nem ezt akarta hallani. Te sem ezt akartad, amikor annak idején az apádtól megkérdezted.
Felrémlik benned az a beszélgetés. Az öreged nem győzködött, nem mutatta ki nyíltan, hogy helyeselné, ha te is úgy megszeretnéd a játékot, ahogy ő, egyszerűen csak elmondta, neki mit jelentett, rád hagyta a választást… és ezzel egy életre megszerettette veled az egészet. A labda kergetését a diadallal, bukással, fájdalmakkal, örömökkel együtt. Érteni akkor még nem értetted, amit mondott, de az érzés már átjött.
A fiad szomorkodva hajtja le a fejét, és egyre csak a díszes kulacsot, a szezon legjobb játékosa címért járó díjad nézi. Erre megropogtatod a lábad – kitt–katt – és ahogy meglátod a feleséged rosszalló pillantását, nem sikerül elnyomnod azt a csibészes mosolyt.
– De tudod fiam, a foci attól szép, nem kell sztárnak lenned ahhoz, hogy ugyanazt érezd, mint a nagyok… Például volt az a rangadó, az utolsó fordulóban. Aki nyeri, azé a bajnokság…
– Akkor sérültél le végleg, apu?
– Ott ment szét a térde.
Felnevetsz az asszony tekintete láttán, és a fiadra kacsintasz.
– Látod, anyu sosem fogja nekem megbocsátani, hogy van, amit előbb szerettem meg nála… de aki nem játszott, az nem értheti, milyen ez – vigyorogsz a kellemes emlékektől, és amikor nagy nehezen felállsz, nem érdekel a fájdalom sem. Érzed, hogy a fiad fürkész, de nem nézel rá, mert tudod, hogy akkor úgy is csak visszakozna – inkább a falitükörbe pillantva ellenőrzöd, mi látszik az arcán, és amit látsz, attól kedved lenne magadhoz szorítani.
– Megérte, apu?
– Ma is megtenném.
– Hogy lebénulj – mondja az asszony. Nem szól többet, de elég régóta ismered már ahhoz, hogy tudd, most legszívesebben hozzád vágna valamit. Ezt persze a gyerek is látja.
– Hogy győzzek… – mondod, és szándékosan szünetet tartasz. – Fiam, hozz nekem egy kólát a hűtőből!
– Máris, apu!
Megvárod míg elszalad, aztán egy futó csók életed párjának, engesztelésképp. Már úgy előre is.
– Nem értem, miért tömöd ilyenekkel a fejét…
– Ebbe ne szólj bele légyszíves. Majd ő eldönti, mit akar.
– Aztán ő is lesérül, és…
– Ez benne van. De nem törvényszerűen.
– Őrült vagy!
– Ezért jöttél hozzám, nem? Hogy valaki színt vigyen az unalmas életedbe.
– Mert te mindig mindent jobban tudsz!
– Persze, valamivel csak meg kellett győzzelek, nem?
Az újabb csóktól megenyhül valamelyest, hisz asszonyból van, ez a dolgok rendje. Többre nincs is szükség.
– Meséld el megint, apu! – jön be a fiad az üdítővel, és amint látja, hogy anyu sem dühös már, mindjárt jobb a kedve neki is. Összemosolyogtok.
– Az az utolsó meccs… istenem, óriási csata volt, azt elmondani nem lehet. A játék minden szépsége összejött benne. Rosszul játszottunk, hátrányba kerültünk, és vért izzadtunk, mire sikerült fordítani. A végén öt négyre vezettünk, amikor csak hat perc volt hátra, és az ellenfél sora lerúgta a játékosainkat… és mivel senki nem maradt, bár járni is alig tudtam, be kellett állnom…
– Akkor szerelted azt a csatárt?
– Igen, akkor.
– Azért adták neked a díjat?
– Igen, azért.
– Hú.
Hagyod, hadd ízlelgesse. Nem is kell többet mondanod, tudod, hogy a többit majd hozzáképzeli.
Aztán odamegy hozzád, és kimondja. Csak úgy, egyszerűen.
– Apu, lemegyünk rugdalni?
– Most? – teszed az ártatlan.
– Apu már fáradt kicsim, és este van…
– Csak egy kicsit, anyu…
– Annyira nem fáradt ám! De akkor siess öltözni fiam, mindjárt lemegy a nap!
– Hurrá!
A gyerek elszalad, te rutinos mozdulattal keresed elő a fiókból a fáslikat. Ha nem kezdesz futni, elvben nem lenne baj, de jobb a biztonság.
A feleséged a fejét csóválja.
– Nem vagy normális, ez csak egy játék!
– Ez nem csak egy játék, kicsim. Ezek véresen komoly dolgok.
AJÁNLOM AZ OLDALT
